Jogod van hozzá, hogy ne légy tökéletes

Gautama Buddha felemelkedett mester Kim Michaels-en keresztül, 2020. augusztus 2. Ez a szöveg a 2020-as „Az Istenanya megélése cselekedetben a Hét Sugár integrálása által” című webinárium során hangzott el.

Én VAGYOK a felemelkedett Gautama Buddha mester. Kérdezhetnétek: mi köze van Buddhának a nőkhöz? Mi köze van Buddhának a nyugati nőkhöz vagy a modern demokráciákban élőkhöz? Nos, kedveseim, közvetlenül semmi, közvetlenül semmi. De közvetve minden bizonnyal képes vagyok olyan perspektívát nyújtani, amely segíthet sok nőnek megszabadulni az egyik olyan tényezőtől, amely korlátozza és régi minták csapdájában tartja őket. Mondtuk már, hogy a bukott lények elhatározták, hogy: „A férfiakat tesszük a felsőbbrendű nemmé a Földön, a nőket pedig elnyomjuk, hogy kiszolgáltatottak legyenek a férfiaknak. Ezáltal olyan konfliktust hozunk létre, amelyet az emberi lények soha nem lesznek képesek megoldani.” Miért tették ezt? Nos, ezt is mondtuk már: mert a férfiak sebezhetőbbek, fogékonyabbak az világmegváltó szemléletmódra – arra az eszmére, hogy létezik egy nagy ügy, amelyet be kell teljesíteni.

Mit is jelent ez valójában? Azt, hogy egy férfi lelki értelemben könnyebben mondja ki, hogy: »Félre kell tennem a saját érdekeimet, egyéni vágyaimat és a mindennapi életem gyakorlatias valóságát. Harcba kell szállnom, vagy be kell állnom a seregbe és küzdenem kell ezért az ügyért. Jöjjön, aminek jönnie kell – legyen bármilyen következménye rám vagy a családomra nézve –, nekem ezt meg kell tennem.« Ahogy az amerikai mondás tartja: »Egy férfinak meg kell tennie, amit meg kell tennie.« A nők azonban korántsem ennyire fogékonyak erre a világmegváltó küldetéstudatra. Belőlük hiányzik a hajlandóság, hogy feláldozzák a hétköznapi élet kézzelfogható valóságát egy elvont cél oltárán. Ez természetesen anyai mivoltukból fakad: hogyan is jelenthetné ki egy kisgyermekes anya, hogy »egyszerűen magukra kell hagynom a gyermekeimet, és el kell mennem ebbe a háborúba, mert ez a küzdelem előbbre való a fiaimnál és lányaimnál«?

Mit is jelent ez valójában? Nos, azt látjuk, hogy a bukott lények számítása beigazolódni látszott, amikor a férfiakat tették meg felsőbbrendű nemnek, hiszen ez alapozta meg a nők évezredes elnyomását és a nemek közötti szakadatlan feszültséget. Ám ahogy korábban is tanítottuk: »A dualitás tudatállapotában minden tettnek ára van.« Az ár pedig, amit fizetniük kell, a következő: miközben a férfiakat piedesztálra emelték, a nőket pedig elnyomták, nem számoltak azzal, hogy épp ezzel hívták életre azt a potenciált, amely végül megszabadíthatja az emberiséget a dualista világképtől és a nemek harcától. Hiszen éppen a nőkben rejlik az a lehetőség, hogy felemeljék önmagukat, a férfiakat és ezáltal az egész bolygót a megosztottság szintje fölé. Természetesen a férfiak is képesek felismerni a dualista szemléletmód hiányosságait és ellentmondásait. Ám társadalmi léptékben mégis a nők azok, akik képesek szembenézni a világ ideológiáival és kimondani: »Nem helyes, hogy ezek az eszmék ártsanak a gyermekeinknek. Nem helyes félretenni a mindennapi életünket és a gyermekeink nevelését azért, hogy elvont eszméket kergessünk. A gyermekeim hús-vér lények, az eszme pedig csak egy élettelen absztrakció. Ezért az élőnek mindig elsőbbséget kell élveznie a holt elméletekkel szemben.« Ez az a felismerés, amely segíthet a nőknek világszerte kilépni ebből a szüntelen küzdelemből és azt mondani: »Kovácsoljunk kardjainkból ekevasat, hagyjuk hátra ezeket a világmegváltó harcokat és inkább fordítsuk minden figyelmünket a mindennapi élet javítására társadalmunk minden tagja számára.«

A modern demokráciák közül már sok nagymértékben felülemelkedett ezen a világmegváltó szemléletmódon és a hozzá kapcsolódó, elvont ügyeken. Már nem úgy tekintenek magukra, mint akik a világ meghódítására vagy a globális csendőrség szerepére hivatottak, és nem gondolják, hogy ez fontosabb lenne polgáraik mindennapi életénél. Az Egyesült Államok nyilvánvaló példája egy olyan demokratikus nemzetnek, amely még nem lépte meg ezt. Ezért érzi még mindig szükségét a világ legnagyobb hadserege fenntartásának, hogy készen álljon erejét a bolygó bármely pontján egyetlen pillanat alatt érvényesíteni. Tehát a nőkben megvan a potenciál, hogy előmozdítsák ezt a váltást. Ám ehhez le kell győzniük a világmegváltó szemléletmód egy olyan aspektusát, amelyet a bukott lények, a patriarchális minták és számos kultúra kényszerített rájuk.

Ennek számos finom árnyalata van. Többféleképpen is megközelíthetjük, de hadd kezdjem az egyik legmeghatározóbb móddal. A legtöbb nemzetben hosszú ideig elnyomták a nőket. Koncentráljunk a legfejlettebb demokratikus államokra. Ha visszamegyünk az időben, mielőtt ezek demokráciává váltak volna, a nők elnyomásban éltek és alárendelt helyzetben voltak a férfiakkal szemben. Történt egy váltás, ezek az országok demokráciává váltak, de a nőknek még évtizedekig szavazati joguk sem volt; annyira képtelennek tartották őket a világ ügyeinek – vagyis a világmegváltó játszmák logikájának – megértésére, hogy úgy vélték, nem szabadna hagyniuk őket szavazni, mert az káoszhoz vezetne. Ugyanez volt a helyzet az üzleti életben is: a nőket távol tartották a döntéshozói pozícióktól. Hosszú ideig még a munkaerőpiacra való belépéstől is eltiltották őket, kivéve bizonyos foglalkozásokat, amelyeket „női munkának” minősítettek. Tehát mi történt, amikor ezek a modern demokráciák még fejlettebbé váltak és elkezdték megadni az egyenlő jogokat és esélyeket a nőknek? Nos, ekkor jelent meg a világmegváltó szemléletmód egy rendkívül finom aspektusa, amelyet ezek a modern társadalmak még nem ismertek fel. Vegyünk például egy nőt, aki belép az üzleti világba és olyan pozíciót tölt be, amelyet hagyományosan férfiak töltöttek be. Mi az a tudattalan, vagy legalábbis ki nem mondott elvárás, amelyet egy ilyen nővel szemben támasztanak? Ott rejlik az elvárás, hogy elbukhat, sőt, sok férfikollégája részéről még vágy is mutatkozik a kudarcára. Ez azt jelenti, hogy létezik egy kényszerű elvárás, miszerint a nőnek bizonyítania kell: még jobban kell végeznie a munkáját, mint ahogy a férfiak végezték vagy egyáltalán képesek lennének rá.

Tehát mi is született meg ezekben az állítólag oly felvilágosult modern demokráciákban, amelyek papíron egyenlő feltételeket biztosítanak férfiaknak és nőknek? Létrejött egy rendkívül kifinomult, mégis ártalmas gondolkodásmód, amely egy hatalmas kollektív entitást, egyfajta kollektív fenevadat hívott életre, amely csápjaival minden nő aurájába be akar férkőzni. Ezt a fenevadat a perfekcionizmus démonának, a tökéletességmánia entitásának nevezhetjük. Természetesen a férfiakat is érinti, ám a nők úgynevezett felszabadítása óta különösen erőteljes befolyást szerzett sok nő három felsőbb teste – az érzelmi, a mentális és az identitástest – felett a modern társadalmakban. A nőkre kivetítették, beléjük programozták a hitet – ők pedig elkezdték elfogadni –, hogy nekik kötelező tökéletesnek lenniük. Úgy érzik, olyanná kell válniuk, mint Mary Poppins: „gyakorlatilag minden tekintetben tökéletesnek”, hogy egyáltalán érvényesülhessenek ezekben a felvilágosult demokráciákban, amelyek állítólag egyenlő jogokat és esélyeket kínálnak.

Látjátok már, mi alakult ki valójában ezekben a modern társadalmakban? Bár külsőleg, politikai, gazdasági és jogi szinten megadtátok az egyenlőséget, a lelki szintű egyenlőség még várat magára. Sok társadalomban ugyanis még mindig elfogadott – ha csak tudattalanul is –, hogy egy férfi lehet középszerű a munkájában, mégis megtarthatja a pozícióját. Egy nőnek azonban gyakorlatilag hibátlannak kell lennie. Nem engedheti meg magának ugyanazokat a botlásokat, mint a férfiak, mert akkor azonnal üldöztetésnek, vagy legalábbis olyan mentális kivetítéseknek lesz kitéve, amelyek azt sugallják: nem elég jó, pusztán azért, mert nő. Sok nő ezt belsővé tette, és felépítette magában azt a kényszerű elvárást, amely alapvetően azt követeli tőle, hogy emberfeletti legyen.

Milyen elvárásoknak kell ma megfelelned nőként e modern és felvilágosult demokráciák világában? Azt várják tőled, légy férjed számára a tökéletes hitves, gyermekeidnek az eszményi anya, hivatásodban pedig nyújts hibátlan teljesítményt. Sőt, talán még szüleid gondozásában is a makulátlan leánygyermek szerepét kellene hoznod – de kérdem én: ki lenne képes mindennek maradéktalanul eleget tenni? Ha bármely modern férfit egy nő – kiváltképp egy sikeres nő – helyzetébe kényszerítenénk, a pszichés nyomás súlya alatt azonnal összeroppanna. A férfiak egyszerűen nem lennének képesek elviselni ezt a terhet: vagy idegösszeomlást kapnának, vagy a kötényt letépve, ordítva menekülnének ki a konyhából.

Aminek a nőket kiteszik ezek a modern demokráciák, az egyszerűen embertelen. Ez az alapvető emberi mivolt megsértése. Senki sem lehet tökéletes a bukott lények által az emberiségre kényszerített mérce szerint – hiszen ez egy dualisztikus mérce. Soha senki nem volt tökéletes ezen elvárások mentén, beleértve magukat a bukott lényeket is, és soha senki nem is válhatna azzá. Miről is volt szó? Mária Istenanya nyitó szövegében beszélt a lineáris elme és a dualisztikus gondolkodás hatásairól. Amit a dualisztikus elme valójában létrehoz, az egyfajta mesterséges mérce. Azt vetítik ki, hogy emberi lényként kötelező megfelelned ennek a mércének. Ha az emberiség egészére tekintesz – nemcsak a modern demokráciák asszonyaira, hanem a bolygó legtöbb lakójára –, láthatod, hogy mindenkit érint ez: bármilyen társadalomban is élj, létezik egy elvárás, egy helyi mérce, és egy rendkívül erős kollektív nyomás, hogy idomulj hozzá.

Hogyan reagál erre a legtöbb ember? Nos, a reakciónak két fő módja van. Sokan – sőt a világ legtöbb részén az emberek többsége – beletörődnek, hogy képtelenek felnőni a mércéhez. Hogyan viszonyulnak ehhez? Úgy, ahogy azt a mérce és a kultúrájuk diktálja: rosszul érzik magukat miatta, szégyenkeznek, alkalmatlannak vagy erőtlennek látják magukat. Alávetik magukat annak a hamis ténynek, hogy soha nem lesznek képesek megfelelni. Aztán vannak néhányan – országonként változó számban –, akik tesznek valamit azért, hogy elmondhassák: „Igen, én megfelelek a mércének.” De hogyan érik ezt el? A dualisztikus elme segítségével. Mire képes a dualisztikus elme? Képes létrehozni a mérce egy egyéni, szelektív változatát. Más szóval, amikor ebbe a tudatállapotba kerülsz, elhiheted, hogy mivel a mérce bizonyos követelményeit jobban teljesíted másoknál, ezért maradéktalanul megfelelsz mindnek. Egyszerűen letagadod önmagad előtt, hogy vannak pontok, ahol elbuksz. Senki sem felel meg minden követelménynek, soha senki nem is tudna, de egyeseknek sikerült olyan tudatállapotba hergelniük magukat, ahol tagadják saját tökéletlenségüket. Azt hiszik, hogy mivel bizonyos elvárásokat teljesítenek, mert elértek ezt vagy azt, vagy mert különlegesek valamely tekintetben, ezért ők maguk a mérce megtestesítői. Következésképpen ők gyakorlatilag mindenben tökéletesek, míg mások nem. Úgy vélik, ezért nekik kellene vezetniük, a többieknek pedig követniük és engedelmeskedniük kellene nekik.

Ez azonban egy szelektív, szubjektív mérce, amely bizonyos tények tagadásán és a valóság elferdítésén alapul. Mi lett az eredménye ennek a részrehajló mércének? A bukott lények hívták életre, majd ők maguk is a csapdájába estek, ám arra használták fel, hogy tömegeket – azokat is, akik nem tartoznak közéjük – rántsanak magukkal ebbe a kelepcébe. Mi a gyümölcse ennek a hamis mércének? Egy végtelenül ítélkező, kíméletlenül kritikus hozzáállást szül. Ezt láthatjátok magatok körül: rengeteg ember szenved tőle, de a modern demokráciákban élő nők különösen ki vannak téve ennek a fojtogató ítélkezésnek. Ha a legkisebb hibát is elkövetik, úgy érzik, mélységesen bűnhődniük kell érte. Sokan közületek – éljetek akár demokratikus, akár más berendezkedésű nemzetekben – felismerhetitek, hogyan neveltek fel titeket e mérce szellemében. Arra kondicionáltak benneteket, hogy ezen elvárások alapján ítéljétek meg önmagatokat, és önkéntelenül is reagáljatok, amikor mások ugyanezen mérce mentén próbálnak bírálni titeket.

Hadd nyomatékosítsam ezt még egyszer, mert tudom, milyen nehéz ezt sokaknak felfogni és jószívvel elfogadni: senki sem tud megfelelni ennek a mércének. Soha senki nem volt képes rá és soha senki nem is lesz. Ha képes lennél ezt igazán befogadni, ráébrednél, hogy ez egy teljesíthetetlen elvárás. A tökéletesség – ebben a formában – nem létezik. Emberi lényként az egyik legalapvetőbb jogom, hogy ne kelljen megfelelnem semmiféle külső tökéletesség-eszménynek. Jogom van a tökéletlenséghez. Nem feladatom, hogy hibátlan legyek itt a Földön. Hiszen mi értelme lenne egy ilyen zűrzavaros, kaotikus bolygón élni, ha közben elvárnák tőlem a tökéletességet? Ha józanul belegondolsz, az égvilágon semmi. Persze a legtöbb ember sosem kérdőjelezi meg ezt. Fel sem teszik a kérdést, sőt, fel sem ismerik a mérce létezését. Ám amikor elkezded látni a valóságot, kimondhatod: „Nem, elég volt, a bukott lények nem ejthetnek többé foglyul! Nem engedem, hogy az életem hátralévő részét azzal töltsem, hogy e mérce szerint ostorozom magam. Bevégeztetett. Megvizsgálom azokat az énrétegeimet, amelyek ilyen tekintetben sebezhetőek és azokat a szerepeket, amelyeket erre a nyomásra válaszul építettem fel.

Szisztematikusan ki fogom gyomlálni ezeket az énrétegeket a négy alsó testemből és hagyom őket elenyészni, mert fel akarok szabadulni a perfekcionizmus szorításából és abból a kényszerből, hogy e mérce alapján kelljen megítélnem magam. Talán nem tudom megakadályozni, hogy mások ítélkezzenek felettem, hiszen nekik is megvan a szabad akaratuk. De önmagamat felszabadíthatom: így, ha mások megítélnek is, e világ hercege eljön, de nem talál bennem semmit. Nem érint meg. Meghagyom nekik a jogot, hogy ítélkezzenek felettem, amennyit csak akarnak, de én is követelem a saját szabad akarati jogomat, hogy ne hagyjam, hogy az ő ítéletük befolyásoljon engem és azt, ahogyan az életemet élem.

Sok nő – anélkül, hogy tudatában lett volna, vagy tudatosan tervezte volna – úttörője lett ennek a tökéletességi mérce elleni küzdelemnek. Megtagadták, hogy megfeleljenek szüleik elvárásainak, a társadalmi normáknak és a rájuk kényszerített mintáknak. Egyszerűen nemet mondtak. Néha úgymond kényszerűségből tették, mert egyszerűen képtelenek voltak megugrani a mércét. Mások viszont tudatosan cselekedtek dacolva a külső elvárásokkal, amelyek meg akarták szabni, mit is jelent nőnek lenni egy adott társadalomban. Nos, mit ajánlhatok én, mint Buddha a modern világ nőinek, akik felismerik ezt a rájuk kényszerített tökéletességi mércét? Természetesen azt a koncepciót kínálhatom fel, amelyet már 2500 évvel ezelőtt is átadtam: a nem-kötődés állapotának elérését. Bizonyos értelemben mondhatnánk, hogy a nemes nyolcrétű ösvény, amelyet oly régen tanítottam, valójában a tökéletességi mérce leküzdésének eszköze.

Nagyon jól tudom, hogy sok buddhistát is megfertőzött a bukott szemléletmód és a dualisztikus gondolkodás. Fogták a nyolcrétű ösvényt és kijelentették, hogy: „Ez az ösvény határozza meg a tökéletesség mércéjét. Ha követem a tanítást, ha helyes az életmódom, helyes a beszédem és minden egyéb jellemzőm, akkor tökéletessé válok.” De a nyolcrétű ösvény egyáltalán nem erről szól. Az ösvény valami olyasmit határoz meg, ami „helyes”. Tudom, hogy a mai világban, különösen a keresztény gyökerű kultúrákban, a „helyes” és „helytelen” szavaknak egészen más jelentése van, és teljesen más képzetek tapadnak hozzájuk, mint 2500 évvel ezelőtt.

Amit „helyes cselekvésként” vagy „helyes életmódként” fordítottak, az eredetileg nem a „helytelen” ellentéte volt. A bukott lények által diktált tökéletességi mérce azt harsogja: „Ha megfelelsz a mércének, rendben vagy; ha nem, akkor alulmaradtál.” Az én szándékom azonban egy olyan tanítás átadása volt, amely segít az embereknek kiszabadulni az ellentétpárok, a dualisztikus szembeállítások fogságából. Tehát nem arról volt szó, hogy válasszuk a „helyest” a „helytelennel” szemben. Valójában a nem-kötődés elérése volt a cél, a középúton járás, ahol az ember már nem törekszik görcsösen arra, hogy a hibás ellenpontjaként hibátlan legyen. Arra törekedtél, hogy meghaladd ezt az egész tudatállapotot, és elérd a nem-kötődést a dualisztikus helyes és helytelen kategóriáihoz képest. Így azt tetted, ami egy magasabb nézőpontból, a Buddha nem-dualisztikus látásmódja szerint igaz volt. A „helyes” szónak akkoriban egészen más konnotációja és jelentésrétegei voltak; ha nem így lett volna, más kifejezést használtam volna. Még a „középútnak” is más üzenete volt akkor, mint a modern nyugati világban. Ezért van az, hogy oly sok nyugati ember hiszi magát buddhistának, miközben nem értik, mi is valójában a középút. Ez nem a felezőpont, nem egy kompromisszum két ellentét között. Ez az ellentétek meghaladása.

Tehát ezt adtuk át nektek – nemcsak én, hanem a női mesterek és más férfi mesterek is. Átadtuk ezeket a tanításokat a világmegváltó szemléletmódról, a születési traumáról, az ősi énről, a sok különálló rész-énről és azok legyőzéséről. Ha használjátok ezeket az eszközöket, miközben észben tartjátok, amit a tökéletességi mércéről mondtam, hatalmas áttörést érhettek el. Ti, akik közvetlen tanítványaink vagytok, óriási haladást érhettek el úgy, hogy kivonjátok magatokat e mérce hatálya alól. Felszabadulhattok a kényszer alól, hogy „tökéletes” nőknek kell lennetek, és helyes nőkké, nem-kötődő nőkké válhattok. Lehettek szabad nők: olyanok, akik felemelkedtek ezen ítélkező mérce és tudatosság fölé. Minden eszközötök megvan hozzá. Amikor ezt megteszitek, majd szabadságotokat arra használjátok, hogy fohászkodjatok más nőkért, akkor az inkarnációban lévő nők egy következő csoportja, egy újabb szintje is képes lesz ugyanezt megtenni. Aztán egyre többen követhetik őket, és a változás úgy terjedhet majd, mint a vízgyűrűk. Valóban áldásos lenne, ha ezek a magukat haladónak tartó demokráciák alapvető emberi jogként ismernék el a tökéletlenséghez való jogot – a jogot ahhoz, hogy ne kelljen hibátlannak lennünk –, de ezt különösen a nők számára kellene biztosítani. A nőknek talán megadták az egyenlőséget jogi és fizikai értelemben, de lelki értelemben még korántsem kapták meg, hiszen tőlük még ma sem fogadják el azokat a hibákat, amelyeket a férfiaknak rutinszerűen elnéznek.

Hányszor halljátok ezt még a tömegkultúrában is: „Ó, a férfiak már csak ilyenek, ő csak egy férfi, a fiúk már csak ilyenek.”? De mondják-e valaha: „Ó, nem baj, ő egy nő, semmi gond, ha nem felel meg a mércének, ő így is rendben van, a lányok már csak ilyenek.”? Egyszerűen nem hallod ezt, mert nincs jelen. Még mindig ott van a nők lelki szintű megítélése. Itt az ideje, hogy ezzel foglalkozzunk, hogy kimondjuk, hogy kint legyen a köztudatban, hogy valaki fohászkodjon érte.

Természetesen vannak nők, akik már látták ezt, és egyre több nő veheti észre, így lendületet vehet. Lehetséges kiállnotok és mondhatjátok: „A nőknek ugyanolyan szabadságot kellene adni a tökéletlenségre, mint a férfiaknak – és ami azt illeti, a férfiaknak is meg kellene adni a szabadságot a tökéletlenségre. Minden embernek meg kellene adni a szabadságot, hogy egy bizonyos szinten kezdhessen és fokozatosan fejlessze magát.” Mit tett ez a tökéletességi mérce? Létrehozott egy hamis ösvényt, annak a benyomását, amit néha balkezes ösvénynek neveztünk. Ez pedig így szól: „Íme egy ösvény, vannak bizonyos követelmények, vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tenned. De ha aláveted magad ennek, követed az összes lépést és minden szabályt, akkor, amikor letetted a végső vizsgát, tökéletes leszel.” Ezt ígérik a bukott lények a hamis ösvényen. Ha végigmész a lépcsőfokokon, akkor amikor 33. fokozatú szabadkőművessé válsz, akkor már tökéletes vagy, felette állsz minden kritikának.

Még felemelkedettmester-tanítványok is vannak korábbi tanítások időszakából akik azt hitték: „Ha követem ennek a szervezetnek minden követelményét, ha elmormolom az összes dekrétumot, ha a Láng Őrzője leszek, ha Áldozó leszek, ha a személyzet tagja leszek, ha részlegvezető leszek a személyzetben, ha a közvetítő személyi titkára leszek és így tovább, akkor tökéletessé válok. Felette állok majd ezeknek a tökéletlen tanítványoknak, akik csak úgy bejönnek az utcáról. Hatalmi pozícióban leszek. Jogom lesz, sőt kötelességem megítélni ezeket az embereket, és tudatosítani bennük, mennyire tökéletlenek, hogy valóban fejlődni kezdhessenek ugyanazon az ösvényen, amit én követtem.” Ezek az emberek meg voltak és meg vannak győződve arról, hogy a felemelkedett mesterek ösvényét, a Krisztusság felé vezető ösvényt követik.

De mit követtek valójában? Egy felemelkedett mesterek által támogatott szervezeten belül a felemelkedett mesterek tanításait használva valójában a balkezes ösvényt vagy a bukott lényeket követték. Nem fogsz bejutni a mennyországba semmilyen földi tökéletességi mérce megugrásával. Ha a bukott lények képesek lennének olyan mércét meghatározni, amely belépést biztosít nekik a mennybe, miért lennének még mindig itt? Nem mentek volna már be a mennybe és tettek volna meg ott mindent, amit csak tudnak? Tehát, ha a bukott lények nem tudnak bejutni a mennybe a saját mércéjüket követve, miből gondoljátok, hogy egy felemelkedett mester tanítványa képes rá? Teljes kognitív disszonancia, teljes képtelenség.

De nem azért vagyok itt, hogy kipécézzek bizonyos felemelkedettmester-tanítványokat, bár remélhetőleg felhasználják a tanítást arra, hogy megszabadítsák magukat a bukott szemléletmódtól és a hamis ösvénytől. Megfigyelhetitek a vallásos és spirituális embereket világszerte; szinte minden szervezetben, beleértve a buddhizmust is – legalábbis a buddhizmus sok szektáját –, megvan ugyanez a dinamika. Létrehoztak egy mércét, ami néha íratlan, néha ki sem mondott vagy csak itt-ott részleteiben megemlített: „Ezt meg kellene tenned, azt nem kellene megtenned.” Létrejön a lelki nyomás az embereken, hogy amikor jó keresztény, buddhista, muszlim vagy akármi is vagy, meg kellene felelned ennek a mércének. Néhányan nem felelnek meg, néhányan igen. Azok, akik megfelelnek, úgy érzik, felsőbbrendű pozícióba emelték magukat és joguk van megítélni másokat: „Igen, persze, Jézus beszélt arról, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltess, de ez ránk nem vonatkozik. Mi papok vagyunk, mi katolikus papok vagyunk.”

Mit hisz sok katolikus a papjairól? Mit mondogatnak gyakran? „Ó, ő Isten embere.” Mit jelent ez az elméjükben? „Nos, ő megfelel a katolikus vallás által meghatározott mércének, ezért felette áll a kritikának. Mi, mint hétköznapi emberi lények, nem ítélhetjük meg őt. Nem kellene megítélnünk őt. Ő Isten embere. Igen, tudom, hogy a fiam a minap azt mondta, hogy a pap elvitte egy kempingezésre és nem megfelelő módon nyúlt hozzá. De nem kellene megítélnem őt. Ő Isten embere. Talán a fiam csak képzelte az egészet. Talán, ha figyelmen kívül hagyom, elmúlik.”

Látjátok tehát, hogyan vezetett ugyanez a mechanizmus, ugyanez a mérce – amely az ítélkező hozzáálláshoz vezet azok részéről, akik megfelelnek neki – hihetetlen visszaélésekhez nemcsak a katolikus vallásban, hanem sok más vallásban is. Mi ez a mérce, ha nem az világmegváltó, nagyívű szemléletmód kifejeződése, aminek a lényege: „Néhány ember jó, néhány ember gonosz, nekünk van igazunk, ők tévednek. Ezért jogunk van megítélni őket.”? Ez a világmegváltó szemléletmód, és kik a legfogékonyabbak rá? A férfiak. Minden katolikus pap férfi, ugye? Sok más vallási-spirituális mozgalom, politikai mozgalom vezetője, a hadsereg vezetői férfiak.

Figyeljétek meg a fegyveres erőket és azt, hogy milyen saját mércéik vannak. Nézzétek meg az Egyesült Államok tengerészgyalogságát: nagyon szigorú mércéik vannak arra vonatkozóan, mit jelent tengerészgyalogosnak lenni, és „jaj” azoknak, akik nem felelnek meg neki. Hatalmas üldöztetésnek, hatalmas pszichés nyomásnak teszik ki az ilyen embereket. Tehát ki szabadíthatja meg a bolygót ettől az ítélkező szemléletmódtól? Valószínűleg nem a férfiak – valószínűleg nem a férfiak. Ki marad hát, kedveseim? Nos, természetesen a nők azok, akiknek lehetőségük van, hihetetlen lehetőségük a történelemnek ezen a pontján, hogy tudatára ébredjenek ennek a dinamikának, azzal kezdve, hogy felszabadítják magukat, majd felszabadítják gyermekeiket, majd felszabadítják férjeiket, végül pedig a társadalmukat.

Nagyon jól tudom, hogy sok nőt úgy neveltek fel, hogy e mérce szerint ítéljék meg magukat. Anyjuk, apjuk ítélkezett felettük. Most már felnőttek lettek, kapcsolatban élnek és most a férjük is bizonyos mértékig ítélkezik felettük. Könnyen érthető, hogy sok nő nem bírja ennek a terhét és ellenséges nézőpontot alakít ki a férjével szemben. Meg akarnak szabadulni a tehertől és ezért néha át kell menniük egy olyan fázison, amikor eltávolodnak azoktól, akik bántalmazzák őket. El kell ismerniük, hogy bántalmazzák őket, ami nagyon megnehezíti a szorosabb kapcsolatot bántalmazóikkal. De ha a nők képesek használni valamilyen pszichológiai eszközt, hogy megszabaduljanak ettől az ítélkező mércétől, hozzáállástól és szemléletmódtól, akkor a következő lépés az, hogy segíthetnek a környezetükben lévő férfiaknak is, hogy megtegyék ugyanezt.

Láthattok sok kultúrát, ahol a férfiak nagyon ítélkezőek a nőkkel szemben, ami még néhány modern demokráciára is igaz – sőt, mindegyikre, még ha nem is annyira ítélkezőek, mint például a muszlim férfiak. Azt gondolhatnátok, hogy a férfiak az ítélkezők. De ha igazán megnézitek, a férfiak éppúgy benne ragadtak ebben, mint a nők. Ahogy sokszor mondtuk, nem tehetsz mással semmit anélkül, hogy először ne tetted volna meg magaddal. Ha megítéled a nőket, lehet, hogy az ítéletet a nőkre irányítod, de magadat már korábban elítélted. Már bedobtad magad egy dobozba, ahol nagyon kevés helyed van mozogni. Tehát ha egy nő meg tudja szabadítani magát ettől a perfekcionista fenevadtól, akkor következő lépésként segíthet felszabadítani a férjét is. Figyelhet a gyermekeire is és kimondhatja: „Biztosan nem akarom, hogy a gyermekeim ezzel a lehetetlen mércével és ezzel az ítélkező hozzáállással nőjenek fel.”

Ha fel tudja szabadítani a férjét, akkor a férje talán segíthet felszabadítani más férfiakat. Akkor ismét láthatjátok, hogyan kezdődik ez az otthonban, hogyan kezdődik egyetlen személlyel, aki megteszi a lépéseket, aztán ez fokozatosan elterjed. Amikor egy társadalomban elég egyén teszi meg a lépést egyéni szinten – aminek úgy tűnhet, egyáltalán nincs jelentősége –, eljön a váltás, elérik azt a kritikus tömeget, ahol már elég ember van ahhoz, hogy felfelé húzzák a kollektív tudatosságot. Ekkor történik a váltás, és ekkor fog a társadalom hirtelen foglalkozni ezzel a kérdéssel. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy bár azt hisszük, felvilágosult modern demokrácia vagyunk, amely egyenlőséget adott a nőknek, valójában még el sem kezdtük megadni az egyenlőséget a nőknek.

Mert hogyan is tehetnénk, amíg megvan ez az ítélkező mércénk? Hogyan szabadíthatnánk fel a nőket? Hogyan szabadíthatnánk fel a férfiakat? Hogyan is lehetnénk valójában szabad társadalom, ha csapdába estünk egy ilyen ítélkező mérce szorításában? Hogyan létezhet együtt a szabadság és az ítélkezés? Tehát láthatjátok, hogy tettetek már lépéseket és szabadabb társadalommá váltatok. De nem vagytok valóban szabad társadalom. Mert bár fizikai, jogi, gazdasági és politikai szabadságot adtok, nem adtatok lelki szabadságot a polgáraitoknak. Ahogy a modern világ elmegyógyintézetei és rehabilitációs klinikái bizonyítják: mit ér a politikai és gazdasági szabadság, ha nincs lelki szabadságod? Mit akartam elérni 2500 évvel ezelőtt, amikor a tanításaimat átadtam? Lelki szintű szabadságot akartam adni az embereknek. Mit akart elérni Jézus, amikor Palesztina poros útjait járta 2000 évvel ezelőtt? Lelki szabadságot akart adni az embereknek. Mit akart minden igaz spirituális tanító elérni? Mit akarnak a felemelkedett mesterek elérni ma? Természetesen lelki szabadságot adni. Szeretnénk ezt mindenkinek megadni; felismerjük azonban, hogy nem tudjuk, legalábbis a jelen pillanatban nem. De minden bizonnyal törekedhetünk arra, hogy megadjuk azoknak, akik nyitottak arra, hogy követeljék, dolgozzanak érte és kövessenek egy szisztematikus utat, amely felszabadítja őket, felszabadítja négy alsó testüket, három felsőbb testüket a bukott lények minden mesterkedése alól, amelyeknek egyetlen célja van: elvenni a mentális szabadságotokat. Azt hihetnétek, hogy a politikai szabadság elvétele egy diktatúrában valamilyen anyagi célt szolgál. Nem. Mindezek mögött a bukott lények állnak, és céljuk egy és csakis egy: elvenni a Föld lakosságának lelki szabadságát.

Minden más, amit a külső világban láttok, csak eszköz az egyetlen valódi célhoz: az emberiség lelki szabadságának megsemmisítéséhez. A modern társadalmakban sokan már tisztán látják ezt a szándékot, ahogy azt is, hogy létezik egy kiút, amely elvezet a valódi szabadsághoz. Azért inkarnálódtak, hogy felfedezzék ezt az ösvényt, és a kollektív tudat szintjének emelésével átemeljék közösségüket a szabadságukat eltipró manipulációkon. Ti az ösvény követésével és a hívások elvégzésével fedeztétek fel ezt a lehetőséget. Olyan impulzust teremthettek, amely tovagyűrűzve szabadítja fel az egymást követő szinteket. Amint elérik a kritikus tömeget, a váltás megállíthatatlanná válik: újabb és újabb hullámokban tör elő a változás, amíg a társadalom teljesen át nem alakul Saint Germain aranykori látomása szerint.

Valóban, amint mondtuk: tekintsünk vissza a történelemre, s lássuk meg benne az irányzatokat, a tudatosság folyamatos emelkedését. Mit tapasztaltunk a modern demokráciákban? Egy határozott elmozdulást a szabadság felé – ám ez egyben a lelki és mentális felszabadulás kezdete is volt. Most pedig forduljatok meg, és nézzetek a jövőbe: hová vezet ez az út? Vajon nem törvényszerű-e, hogy ezek a demokráciák idővel egyre nagyobb lelki szintű szabadságot biztosítanak polgáraiknak? Az emberek követelni fogják ezt a belső szabadságot, ragaszkodni fognak hozzá, és magukkal emelnek másokat is. Így a társadalmak eljutnak arra a pontra, ahol el kell ismerniük: egy szabad nemzet legfőbb hivatása az, hogy megteremtse a lehető legjobb feltételeket polgárai egyéni pszichológiai szabadságának kiteljesedéséhez. Ez a folyamat megállíthatatlan. Nem a csillagokban van megírva; a történelem azon évkönyvei jegyzik, amelyek már a jövő felé mutatnak.

Minden pozitív vívmány, amelyet az írott történelem során tapasztaltatok, abba az irányba terelte a társadalmat, ahol végre megszülethetnek a pszichés szabadságot végső célként elismerő közösségek. Minden jel erre mutat. Amikor a kép kitisztul, ti, akik közvetlen tanítványaink vagytok, képesek vagytok-e megtenni a belső váltást és felismerni e folyamat elkerülhetetlenségét? Merítsetek erőt ebből és lássátok be: ti e hullám élén jártok. Nevezhetjük ezt a történelmi szükségszerűség hullámának – ám valójában ez nem a sors műve, hanem számtalan ember szabad döntése, akik válaszoltak az univerzum felemelő hívására. Ez tehát nem annyira történelmi, mint inkább egy választott szükségszerűség, amely mégis megállíthatatlan. A kérdés már nem a „vajon”, csupán a „mikor”.

Emelkedjetek hát felül minden kételyen és aggodalmon, amelyek azt firtatják: „Hová tart a világ? Van-e súlya a tetteinknek? Eljön-e az Aranykor?” E kérdések elhalványulnak, ha a történelem íveit a jövőbe vetítitek és meglátjátok, hogy száz-kétszáz év múlva a kollektív tudatosság óriási váltáson megy keresztül. Amit ma ti láttok, azt hamarosan a többség is felismeri majd, legalábbis a fejlettebb nemzetekben. Nincs ebben semmi mágikus: egyszerűen érettebbek és fejlettebbek vagytok a társadalom átlagánál, ezért vált számotokra hamarabb nyilvánvalóvá az igazság.

Ezért láttok ti olyasmit, amit ők még nem. Ám ahogy emelitek őket, és ahogy ők is fejlesztik önmagukat, képessé válnak meglátni azt, amit ti már most láttok. Hogyan láttátok meg mindezt? Van valamilyen különleges képességetek? Nem. Csupán eltávolítottatok néhány akadályt a tudatotokból, így a felismerés magától értetődővé vált. Amikor mások is megteszik ugyanezt, számukra is nyilvánvalóvá válik majd. Nincs ebben semmi mágia. Vegyük példának: ha egy sötét szobában vagytok, miért uralkodik ott sötétség? Azért van sötét, mert az ablakokat sűrű piszokréteg fedi. Amikor eltakarítjátok a szennyeződést, mi történik? A fény beárad a szobába, és amint egyetlen fénysugár bevillan, ráébredtek, hogy a szobán kívül világosság van. Hiszen másképp hogyan is hatolhatna be az a vékony fénysugár? Tehát, ha nagyobb felületet tisztítotok meg, nem fog-e több fény beragyogni? És ha teljesen megtisztítjátok az ablakokat, nem a fény teljessége fog átragyogni rajtuk? Nincs ebben semmi mágia. Nincs szükség különleges képességre; amit egyvalaki véghezvitt, azt mindenki megteheti. Tudnotok kell hát: ahogy folytatjátok utatokat az ösvényen, mások is felemelkednek majd, hogy kövessék példátokat, ez pedig egyre csak terjedni, terjedni és terjedni fog, az Aranykor pedig megnyilvánult valósággá válik – talán nem a ti életetekben, de megvalósul.

Vajon nem tudtok ebből bátorságot meríteni? Engedjétek el ezeket a félelmeket, kételyeket és aggodalmakat, és ismerjétek fel, hogy e bolygó felemelkedő áramlatának részei vagytok. Részei vagytok a felemelkedett mestereknek és annak a folyamatnak, amelyet a Föld megsegítésére indítottunk el. A mi kiterjesztéseink vagytok. Tudjuk, milyen nehéz és embert próbáló fizikai testben élni egy ilyen alacsony rezgéstartományú bolygón. Ám nem tudnátok-e ráhangolódni a mi látásmódunkra, amellyel teljesen reálisan tekintünk a történelemre, kivetítjük azt a jövőbe és ezáltal nagyon-nagyon-nagyon tisztán látjuk, hogy az Aranykor elkerülhetetlen esemény ezen a bolygón? A bukott lények nem képesek megállítani és az emberiség sem gátolhatja meg. Még azok sem tudják feltartóztatni, akik ellenállnak, vagy akik eddig nem látták be az igazságot, mert az emberek egy kritikus tömege már megélte ezt a belső fordulatot. Nem csupán ti, a felemelkedett mesterek közvetlen tanítványai, hanem sokan mások is megtették már ezt a lépést; bennük is végbement ez a tudati váltás, így az Aranykor eljövetele immár megállíthatatlan.

Ezen az előző és a mostani konferencián is rendkívül erőteljes, mély tanításokat és eszközöket adtunk a nőknek, hogy felszabadítsák magukat és előmozdítsák a változást – azt a változást, amelynek a világban, de különösen a modern demokráciákban a következő lépésként meg kell történnie. Valóban, az eszközök és a tanítások rendelkezésre állnak. Bárki, aki őszintén alkalmazza ezeket az eszközöket, eredményeket érhet el nemcsak önmaga számára, hanem a társadalomra is hatással lehet azáltal, hogy másokat is átsegít a szabadságba. Ez a mi célunk. Izgalommal tekintünk arra, mit hoz a következő tíz év a nők felszabadítása terén. Köszönjük nektek, akik részt vettetek ezeken a konferenciákon, hogy ti voltatok a dárda hegye, amely átszakította a kollektív tudatosság ellenállását a nők valódi spirituális felszabadulása előtt.

Ezzel az ÉN VAGYOK Buddha Fényébe zárlak titeket és ezt a konferenciát. Ebbe a kimondhatatlan, leírhatatlan, mégis legyőzhetetlen és megállíthatatlan Fénybe. Talán éppen azért megállíthatatlan, mert leírhatatlan és differenciálatlan. Nem egy „dolog”, és a lineáris elme nem tudja megragadni – ahogy engem sem képes keretek közé szorítani, és ahogy a tanításomat sem tudja teljességében befogadni a lineáris elme. Ez az elme alkothat ugyan egy mentális képet a Buddha tanításáról, ám ez a kép soha nem teszi lehetővé számodra, hogy valóban megérintsd a Buddhát. Amíg pedig nem érintetted meg a Buddhát, nem fogtad fel igazán a Buddha tanításait sem.

Én VAGYOK a Buddha. Én VAGYOK a Föld Világura. Bárki megérinthet engem a Földön, ha hajlandó meghaladni nemcsak a buddhista tanításokat, hanem minden külső tant és minden külső mércét. Engem ugyanis semmi sem korlátozhat ezen a világon; ezért, ha meg akarsz érinteni, te sem engedheted meg, hogy bármi korlátok közé szorítson. Mindannyiótokban ott rejlik ez a lehetőség, kezetekben a tanítás és az eszközök. Itt áll előttetek e közvetítő példája, aki már oly sokszor megérintett engem, és most is érint, miközben érzi a Buddha leírhatatlan Jelenlétét – a Buddha mindent átölelő, gömbszerű Jelenlétét. Néhányan közületek már érzik ezt. Mindannyian eljuthattok oda, hogy érezzétek. Én nem akadályozlak meg abban, hogy megérints. Te miért akadályozod meg önmagadat abban, hogy megérints engem?

Forrás: https://ascendedmasterlight.com/you-have-a-right-not-to-be-perfect-2

Közvetítette: Kim Michaels
Fordította: LSN

(Az írást csak forrásmegjelöléssel lehet megosztani, változtatás nélkül!)