Mi van, ha tévedsz?

Maitreya felemelkedett mester Kim Michaels-en keresztül, 2026. január 3-án.

Ez a szöveg a 2026-os Újévi webináriumon hangzott el: Bölccsé válni a kígyókkal szemben.

Én VAGYOK Maitreya felemelkedett mester és átadom nektek az első részletet a kígyókról szóló beszélgetéseinkből.

A gonosz rejtélye

Ha végigtekintetek a bolygó spirituális mozgalmainak történelmén, láthatjátok, hogy számos olyan irányzat és tanítás létezik, amely a gonosz erők jelenlétéről beszél – azokról, akik uralni, manipulálni és megtéveszteni igyekeznek az emberiséget. Amikor először találkozol ezzel a gondolattal, az mély benyomást tehet rád, hiszen a spirituálisan tudatosabb emberek többsége előbb-utóbb szembesül egy sajátos dilemmával. Ez az a kérdéskör, amelyet a teológusok és filozófusok a gonosz problémájának neveztek el: „Miért létezik a gonosz a világban?” Ezzel a kérdéssel mindenki kénytelen szembenézni, amint fogékonyabbá válik az élet spirituális dimenziói iránt. Hiszen, ha létezik egy anyagon túli szellemi birodalom és van egy lény, aki a világot teremtette vagy befolyással bír felette, a legtöbben feltételezik, hogy ennek a lénynek szükségszerűen jónak kell lennie. Ha azonban ez így van, miért engedné meg egy jóakaratú spirituális lény, hogy a gonosz – az a fajta nyilvánvaló és tagadhatatlan gonoszság – jelen legyen a Földön?

Ez a kérdés azóta lebeg a kollektív tudat felett, amióta a bukott lények engedélyt kaptak a földi testet öltésre. Korábban már kifejtettük: mielőtt ez megtörtént volna, az emberiség egy olyan lefelé tartó spirálba került, amely akár a bolygó pusztulásához is vezethetett volna. Ez azonban nem a gonoszság következménye volt, hanem – ahogy említettük – egyfajta kényszerű alkalmazkodásé és egyformaságé, amelyben nem jutott tér a kreativitásnak és az önmeghaladásnak. Abban az időben a Földön még nem létezett olyasmi, amit az emberek gonosznak ismertek volna. A fordulatot a bukott lények megjelenése hozta el: amikor megnyílt előttük a lehetőség a fizikai inkarnációra, valamint az érzelmi, mentális és identitás-birodalmakba való belépésre, hirtelen olyan lények jelentek meg a testet öltött világban, akik radikális és agresszív tetteikkel annyit ártottak másoknak, hogy a gonosz fogalma váratlanul és elemi erővel tört be a kollektív tudatba.

A gonosz „odakint” van?

Feltehetjük a kérdést: mielőtt a gonosz a bukott lények formájában megjelent volna a bolygón, létezett-e egyáltalán a jó? Mielőtt megszületett volna a gonosz fogalma, létezett-e a jó koncepciója? Nos, nem abban az értelemben, ahogyan itt beszélek róla, hiszen a jó fogalma csak a gonosz fellépése után jelent meg – mint valami olyasmi, ami ellentétben áll vagy szembehelyezkedik a gonosszal. Látjátok, a jó és a gonosz kategóriái valójában nem léteztek a Földön a bukott lények érkezéséig. Ami azóta történt, az nem más, mint hogy minden embernek kezdenie kellett valamit a gonoszság eszméjével. Miért van jelen? Miért engedik? Amikor először hallasz egy olyan spirituális tanítást, amely kimondja, hogy a gonoszságot valójában konkrét lények, meghatározott életáramlatok követik el, az sokak számára megkönnyebbülést hoz. Végre kimondhatják: »Ah, a gonosz odakint van, másokban. Nincs jelen itt, bennem vagy bennünk. Mi jó emberek vagyunk, hiszen nem tesszük azt, amit a gonoszok.«

Ez pedig azt jelenti, hogy az emberek az elméjükben felépíthetik azt a meggyőződést, miszerint alapvető különbség feszül a gonosz és a jó emberek között. Ebből fakadóan nyitottá válnak arra az elképzelésre, hogy a gonosztól való megszabadulás egyetlen módja a Földön az, ha kiiktatjuk a gonosz embereket; hiszen ha egyszer s mindenkorra megszabadulunk tőlük, minden problémánk megoldódik, és a gonoszság is eltűnik.

Egyet hátralépvén talán azt mondhatnátok: mi, felemelkedett mesterek, pontosan olyan tanítást adtunk át nektek, amilyet az imént leírtam. Hiszen kijelentettük, hogy a gonosz addig nem jelent meg a Földön, amíg bizonyos lények – konkrét életáramlatok, nevezetesen a bukottak – engedélyt nem kaptak a testet öltésre. Vajon ezzel nem azt állítjuk-e, hogy a bolygón minden gonoszságért a bukott lények felelősek, és ha eltávolítjuk őket, minden földi probléma megoldódik? Nos, valójában nem ezt mondtuk.

A kételyt keltő tudat

Mit is mondtam az imént? A bolygó már a bukott lények érkezése előtt is lefelé tartó spirálban volt – ám nem a gonoszság jelenléte, hanem a krisztusi megkülönböztetés hiánya miatt. Az elmúlt évszázad során több közvetítésen keresztül is adtunk át tanításokat a bukott angyalokról és lényekről, ám minden egyes alkalommal voltak olyanok, akik ezt úgy értelmezték: lehetséges és szükséges a bukott életáramlatok konkrét csoportjait beazonosítani. Amikor a – természetesen a Teremtés könyvéből ismert – kígyó fogalmával találkoznak, sokan a felemelkedett mesterek tanítványai közül úgy vélik, hogy léteznie kell a bukott angyalok egy meghatározott csoportjának, akik maguk »a kígyók«. Azt gondolják, hogy ha megismerik, hogy mi jellemzi őket, képessé válnak beazonosítani őket; és ha felismerik, mely vezetők kígyók, megválaszthatják, hogy követik-e őket. Némelyek még azt is hitték, hogy az ő feladatuk a kígyók elleni harc. Nos, mi ebben a közvetítésben természetesen egy árnyaltabb megértést szeretnénk átadni nektek – éppen ezért kezdtem el oly sok évvel ezelőtt a különböző szférákról szóló tanításokat.

Amikor a kígyók jelenségét vizsgáljuk, megértem, hogy némelyek közületek egyértelmű útmutatást várnának: egy olyan tanítást, amely kimondja, hogy a kígyók a bukott lények egy meghatározott csoportját alkotják, akik ebben vagy abban a szférában buktak el, és pontosan ezt vagy azt teszik az emberiség manipulálása érdekében. A valóságban azonban nem ez történt. Még ha visszamennétek is a negyedik, az ötödik vagy a hatodik szférába, ott sem tudnátok elkülöníteni az elbukott életáramlatoknak egy olyan konkrét csoportját, amely kizárólagosan a kételyt keltő tudatot testesíti meg. Nem lehet kijelölni egy csoportot és azt mondani rájuk: »ők a kígyók«, szembeállítva őket a sátánokkal, a nefilimekkel vagy a korábbi közvetítésekben megnevezett egyéb bukottak csoportjával. Ez nem ilyen egyszerű. De miért nem? Nos, azért, mert – ahogy azt már kifejtettük – a kígyó a Genezisben, az Édenkert történetében egy szimbólum. Egy meghatározott tudatállapotot jelképez: nevezetesen a dualitástudatot.

Tagadhatatlan, hogy a dualitástudat egy rendkívül összetett fogalom. Számos arca és megnyilvánulási formája létezik, és azt mondhatjuk, hogy a dualitástudat átfogó esernyője alatt különíthető el az a sajátos tudatállapot, amelyet kételyt keltő gondolkodásmódnak vagy kételyt keltő logikának nevezhetünk. Természetesen éppen erről kívánunk most részletesebb tanításokat adni. Látjátok azonban a lényeget? Fontos, hogy elengedjétek azt az elképzelést, miszerint a bukott lényeknek létezik egy konkrét csoportja, akiket »a kígyók« névvel illethetnénk, és akiket bizonyos külső vagy belső jellemzők alapján azonosítani lehetne. Ez a fajta megközelítés egyáltalán nem építő jellegű – különösen nem azok után a tanítások után, amelyeket ebben a közvetítésben kaptatok. Ami azt illeti, ez a szemléletmód valójában soha nem is volt célravezető.

A mélyebb megértés kulcsa az, hogy a kígyó – vagy a kígyók – csupán egy szimbólum. Egy olyan meghatározott tudatállapotot jelképez, amely a logika egy sajátos formáját alkalmazza az emberek manipulálására. Ez az érvelés természetesen a dualitástudat szerves része, ami azt jelenti, hogy bármely bukott lény képes élni a kételyt keltő tudat eszközeivel. Sok bukott lény csupán időszakosan él vele: úgymond ki-be járkálnak ebből a kételyt keltő állapotból. Némelyek képesek ezt tudatosan is irányítani, amikor úgy ítélik meg, hogy egy adott személy vagy csoport megtévesztéséhez ez a fajta logika hatékonyabb, mint a dualitástudat egyéb aspektusai. Mások egyszerűen csak használják, anélkül, hogy valójában tudatában lennének. Végül létezik egy szűk réteg is, amely úgymond teljesen eggyé vált vele: ők már annyit alkalmazták ezt a kételyt keltő logikát, hogy folyamatosan benne léteznek. Ám ez még mindig nem jelenti azt, hogy létezne egy olyan konkrét csoport, amely az anyagi világ jegyei alapján beazonosítható lenne – sőt, még az érzelmi, mentális vagy az identitásbirodalmak jellemzői alapján sem különíthetők el így.

Értitek, mire akarok kilyukadni? Arra, hogy a kételyt keltő erők leleplezése érdekében nem foghatjátok be a kocsit a ló elé. Nem mondhatjátok azt: »Ah, le akarom leplezni a kígyókat! Ki kell derítenem, kik ők, honnan jöttek, hogyan kezdték, és milyen ismertetőjegyeik vannak. Ha pedig már mindezt tudom – ahogyan például egyesek azt hiszik, azonosítani tudják a zsidókat a jellemzőik alapján –, akkor majd leleplezhetem őket is.« Ez a módszer nem fog segíteni nektek. Szemléletet kell váltanotok, és fel kell ismernetek, hogy a kételyt keltő tudat egy tudatállapot. Nem egyetlen, konkrét életáramlat-csoport kizárólagos sajátja. Egyetlen lényt sem kígyónak teremtettek; mindenki társteremtőnek született, aki a bukása után felveheti ezt a kételyt keltő tudatállapotot. Beléphet ebbe, teljesen elmerülhet benne, de potenciálisan le is vetheti magáról. A korábbi generációk tanítványai körében élt az a téves berögződés, miszerint egy bukott lény örökre bukott marad, sőt, hogy talán gonosznak is teremtették őket – mintha Isten egyes életáramlatokat eleve kígyónak vagy gonosznak formált volna. De ez nem így van. Ez minden esetben a szabad akarat döntésének eredménye, és éppen ezért a szabad akarat döntésével vissza is fordítható.

Az eredendő szétválasztás jóra és rosszra

A dualitás, mint említettem, olyan, mint egy hatalmas ernyőfogalom: számtalan különböző arca és aspektusa van. De mi is pontosan a kételyt keltő tudat? Nos, ezt valójában nem lehet elkülönült jelenségként megmagyarázni, mert meg kell értenetek hozzá a dualitástudat általános működését. Használjuk ehhez szimbólumként – és hangsúlyozom, csak szimbólumként – az Édenkertet és a tiltott gyümölcsöt, vagyis a jó és a gonosz tudásának fáját. Ahogy a kígyó mondta: »Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.« (Megjegyzés: Az eredeti héber szövegben: lo mot temutun — „nem fogtok bizonyosan meghalni”; az angol „you will not surely die” nem egyszerűen azt jelenti, hogy „nem haltok meg”, hanem a bizonyosságot kérdőjelezi meg.) Fontos azonban látni, hogy ez még nem maga a kételyt keltő tudat volt; a jó és a gonosz fogalompárja nem azonos vele. A jó és a gonosz a dualitástudat legősibb gyümölcse.

Ennek elmagyarázására a legjobb út, ha a krisztusi tudatra hivatkozunk. Ez a tudat osztatlan. Oszthatatlan. Ez az az egyesítő erő, amely szerves egységbe rendezi a Teremtőt annak minden önmagáról tudatos kiterjesztésével – éppen ezért képtelenség részekre szakítani. Ha felidézzük Lanto szavait: új társteremtőként még nem kell az erőfeszítéseidet olyan értékítéletnek alávetned, hogy az »helyes« vagy »helytelen«, »jó« vagy »rossz« volt-e. A krisztusi tudatban ugyanis nem létezik két ellentétes pólusú mérce; ilyen kettősség kizárólag a dualitásban jöhet létre. Ez maga a dualitás kezdete. Az osztatlan Krisztusi elme helyett egy olyan elmébe lépsz be, amely megosztott, mert benne két ellentét feszül egymásnak, és ezek folyamatosan ellentétes irányba húznak téged. Már korábban is említettük: amikor a bukott lények a Földre érkeztek, mindössze egyetlen dolgot kellett tenniük a káosz megteremtéséhez. Ez pedig az volt, hogy kivetítsék: létezik a helyes és a helytelen, a jó és a rossz mércéje, amelynek neked meg kell felelned.

A dualitástudat alapeleme a kettősségbe való hasadás. Ez azonban nem csupán egy puszta felosztás, hanem egyben értékítélet is: az egyik pólus jó, a másik rossz, az egyik helyes, a másik helytelen. Ezt természetesen rendkívül könnyű volt a bukott lényeknek a kollektív tudatba vetíteniük, hiszen ők maguk, testet öltött lényként olyan dolgokat kezdtek művelni, amivel annyira sokkolták a Föld lakóit, hogy az embereket szinte pillanatok alatt meg lehetett győzni: lássák ezt gonosznak, önmagukat pedig lássák jónak, hiszen nem ők követték el ezeket a szörnyűségeket.

Látjátok, hogyan kényszerítették rá úgymond ezt a bukott lények az emberiségre? A dualitás alapvető sajátossága a két ellentétes pólusra való osztás, amelyhez egy elkerülhetetlen, belső értékítélet társul. De hogyan magyarázható, hogy az emberek képesek hinni ebben? Ahogy említettem, a bukott lények érkezése előtt nem létezett a jó és a gonosz értékítélettel párosított fogalma. Természetesen létezett egy mérce arra vonatkozóan, milyen a társadalmunk, hogyan működik, miként tekint a világra, és hogyan kell viselkedned, hogy a közösség értékes tagja maradj. Volt tehát mérce a Földön, de az nem a »jó és a gonosz« kettőssége volt.

A mérce és az abszolutizált mérce különbsége

De miért is oly fogékonyak az emberek arra, hogy higgyenek ebben? Azért, mert már eleve a különváltság tudatában léteznek. Figyeljetek jól, mert ez egy igen finom árnyalat! A dualitástudat alapvető sajátossága – mint említettem – a polaritásokra való osztottság. Jelen van az értékítélet, ám ezen értékítéleteknek és polarizációknak számtalan formája létezik. Nem kell mindegyiknek feltétlenül a „jó és gonosz” vagy a „helyes és helytelen” végletei közé esnie. Lehetnek ilyenek is: „Ez az, amit számunkra a jó keresztényi lét jelent. Ez a mi mércénk, és ez különböztet meg minket attól, ami nem az.” Mondhatod, hogy: „Törekszünk jó keresztények lenni, nem ítélkezünk, és nem akarunk elpusztítani másokat a vallásuk miatt.” Valaha léteztek olyan társadalmak a Földön, amelyek úgy határozták meg a harmóniát: a közösség akkor működik, ha mindenki megtalálja a helyét, és ezen kijelölt határokon belül éli az életét. Ott nem az volt a kérdés, hogy aki így tesz, az jó, aki pedig nem, az gonosz; mégis jelen volt egyfajta értékítélettel párosuló polarizáció.

Csak éppen hiányzott belőle a „jó és gonosz” szélsősége. Az emberekben tehát már megvolt a hajlam a polaritásokra való felosztásra és egy bizonyos értékítélet alkalmazására. Amikor azonban a bukott lények megjelentek, behozták azt, amit abszolutizált mércének – egyfajta abszolút jóról és abszolút gonoszról szóló mitikus értékítéletnek – nevezhetnénk. Eszerint az abszolút jó maga az Isten, az abszolút gonosz pedig az Ördög. De látjátok – ahogy már oly sokszor elmagyaráztuk –, a dualitásban nem létezik abszolút „ez” vagy „az”, mert ott minden relatív. Minden hozzád – mint különálló lényhez – képest viszonylagos. Amikor egységtudatú lényként látod magad, minden a krisztusi elméhez képest relatív, amely túlmutat az egyéni elméden. A különváltság állapotában azonban minden csak a te elmédhez, önmagadhoz és más különvált lényekhez képest viszonyítható. Éppen ezért a különváltságban nincs olyan valóság, amelyhez kapcsolódni lehetne; ott csupán az egymásnak feszülő dualisztikus polaritások léteznek. Itt lépnek be a bukott lények: fogják a már meglévő földi mércéket és azt a képzetet vetítik rájuk, hogy létezik egy abszolút mérce. Ennek számos ágazata van, de a legveszélyesebb az a hirtelen megjelenő mitikus gondolkodásmód, miszerint: a cél szentesítheti az eszközt.

A mitikus gondolkodásmód

Mielőtt a bukott lények megjelentek volna, a társadalmak rendkívül elszántak voltak, hogy mindenkit a közösség bevett normáinak követésére bírjanak. Arra azonban nem volt példa, hogy egy társadalom hajlandó lett volna megölni azokat, akik nem így tettek. Ám a bukott lények érkezése után hirtelen elfogadhatóvá vált az élet kioltása, ha az áldozatot gonosznak vagy a gonosz képviselőjének bélyegezték. Amivel most a bukott lényeknél dolgotok van, az pontosan ez a jelenség. Ahogy Lanto elmagyarázta, a társteremtői utad az Első Sugáron a kísérletezéssel kezdődik. Itt még nincs külső mérce, nincs »helyes« és »helytelen«; csupán a következmények értékelése létezik. Mondhatod azt, hogy: »Nem tetszettek ezek a rám vonatkozó következmények, nem akarok többé ilyesmit tapasztalni.« Vagy mondhatod, hogy: »Látom, hogy a hatalomgyakorlásom hatással volt másokra, ami nem tetszik nekem, mert érzékelem, hogy fájdalmat okozott nekik, én pedig nem akarok ártani.« Ez a következmények tiszta értékelése, hiszen azt figyeled meg, ami a valóságban történt.

Amikor azonban belépsz a dualitásba, már nem a következmények semleges megfigyeléséből indulsz ki. Ehelyett az elmében létrehozott, dualisztikus elvárások alapján ítéled meg az eredményt. Amikor semleges vagy, képes vagy kimondani: »Gyakoroltam a hatalmat, de ez ártott másoknak, ezért nem akarom folytatni.« Amikor viszont a dualitás foglyává válsz, így okoskodsz: »Gyakoroltam a hatalmat és ez mások halálát okozta, de ez így volt rendjén, mert ők gonoszak, én pedig a Jó ügyéért küzdök.« Látjátok? Nem arról van szó, hogy nem látjátok a következményeket, vagy nem érzékelitek, hogy a tetteitek mások halálához vezettek. Hanem arról, hogy az értékelésből hiányzik a semlegesség. Ott van az elmétekben az a mitikus gondolkodásmód, amely egyfajta szűrőként funkcionálva igazolhatóvá teszi mások meggyilkolását, ha ők gonoszak és ha szembeszállnak a te »jó ügyeddel«. Ennek természetesen számtalan finom árnyalata létezik; én most a legszélsőségesebbet mutatom be nektek. De sok más módja is van annak, hogy hirtelen elfogadhatónak, igazolhatónak vagy kimenthetőnek lásd a másokra gyakorolt negatív hatásokat. Sőt, még azt is elhitetheted magaddal, hogy a rád vonatkozó következmények valójában nem is rosszak – egyszerűen csak szükségesek, vagy talán még hasznosak is.

Látjátok, a helyzet az, hogy a dualitás állapotában képtelenek vagytok elkerülni tetteitek következményeinek értékelését; ám ezt az értékelést kényetek-kedvetek szerint kiszínezhetitek a »helyes« és »helytelen« szubjektív logikája alapján. Ez azt jelenti, hogy a negatív hatásokat – legyenek azok másokra vagy önmagatokra nézve károsak – egyszerűen kimagyarázhatjátok, figyelmen kívül hagyhatjátok, vagy akár le is tagadhatjátok, arra hivatkozva, hogy mindez valamilyen »magasabb célt« szolgál. Mondhatod például: »Katona lettem, aki a császárért harcolt és közben életét vesztette. Valójában nem akartam meghalni, de mivel ezért a nemes ügyért küzdöttem, biztosan a mennybe jutok.« Ez a tényleges következmények teljes tagadása. Mi történik itt valójában? Ahelyett, hogy a Második Sugár bölcsességét használva semlegesen megfigyelnétek és értékelnétek tetteitek valódi súlyát, egy mesterséges koncepciót, egy gondolati építményt – egyfajta érzékelési szűrőt vagy palástot – helyeztek önmagatok és a valóság közé.

Azzal a helyzettel is szembesültök, hogy tetteitek már nem csupán egyszerű kísérletek, amelyek bizonyos következményekhez vezetnek – melyeket aztán mérlegelhetnétek, hogy kértek-e belőlük többet vagy sem –, hanem immár »helyesnek« vagy »helytelennek« minősülnek. Ebből természetesen következik a félelem: ha mások tettei helytelenek, a tieitek is potenciálisan azokká válhatnak. Ezt pedig azzal palástoljátok: »Nem, én a Jó oldalán állok, ezért az én tetteim jók; azok a mások viszont a Gonoszhoz tartoznak, tehát az ő tetteik gonoszak« – még akkor is, ha valójában ugyanazt teszitek. Ha ők ölik meg a ti embereiteket, az gonoszság; ha ti ölitek meg az övéiket, az jócselekedet. Ez az, amire a dualitás képessé tesz benneteket. Ám ez még mindig nem maga a kételyt keltő elme. Amikor ugyanis hisztek ebben az abszolutizált gondolkodásmódban, meggyőződésetekké válik, hogy mivel a Jó oldalán álltok, valójában semmit nem tehettek, ami rossz – sőt, képtelenek vagytok bármi rosszat elkövetni.

A kételyt keltő gondolkodásmód

Mi a kételyt keltő gondolkodásmód? Ez az a jelenség, amikor valaki a dualitástudat egy konkrét aspektusát használja arra, hogy elültesse benned a fojtogató bizonytalanságot: mi van, ha tévedsz? Mi van, ha hibát követsz el, és ha hibázol, akkor az végzetes és abszolút mértékű lesz? A kételkedésnek ez az eleme a kételyt keltő tudat lényege. Ennek a logikának és azoknak, akik azonosultak vele, egyetlen céljuk van: kételyt ébreszteni benned. Figyeljétek meg a világ népességét, nézzétek meg a történelem konfliktusait és háborúit: hányszor fordult elő, hogy mindkét fél szentül meg volt győződve arról, hogy a Jó oldalán harcol, s éppen ezért nem érezte bűnnek az ellenség elpusztítását. Hiszen amit az ellenség tett, az gonosz volt, amit ők, az pedig igazságos. Az embereket könnyű meggyőzni arról, hogy tetteik helyesek, és ilyenkor szemernyi kétségük sincs.

Számtalan alkalommal történt meg, hogy embercsoportokat egy-egy bukott lény – mint karizmatikus vezető – rávett: harcoljanak az ő ügyéért, amelyet ő „jónak” definiált, és irtsák ki az ellenséget, akit ő „gonosznak” bélyegzett. Ezek az emberek teljesen feljogosítva érezték magukat, nem volt bennük bizonytalanság. Ám ekkor megjelenik egy másik bukott lény a kételyt keltő gondolkodásmóddal és azt vetíti az elméjükbe: „Mi van, ha mégis tévedtek?” Mert ha tévedtetek, és amit tettetek, az valójában nem jó, hanem gonosz volt, akkor a tévedésetek jóvátehetetlen és abszolút. A kételynek ez a maró eleme maga a kételyt keltő gondolkodásmód. Szinte minden ember a Földön – akár ebben, akár korábbi életeiben – ki volt téve ennek a hatásnak. De mi történik ilyenkor a mélyben?

Megfelelni Isten mércéjének

Amint egyszer is ki voltál téve ennek a kételynek, traumatizálttá váltál. Ez a felismerés a pánik és a sokk olyan állapotába taszít, ahol azt kérdezed: „Mi van, ha egyáltalán nincs igazam? Mi van, ha én magam vagyok a gonosz? Ez elviselhetetlen!” Mit teszel ekkor? Azt mondod: „Soha többé nem akarom ezt az érzést átélni!” Ekkor létrehozol egy tudatalatti ént, amelynek egyetlen célja e kétely elnyomása. Ez némelyeknél egy ideig működik, amíg újra nem találkoznak a kételyt keltő logikával, amely ismét elbizonytalanítja őket. Másoknál ez a védekező mechanizmus hosszú ideig kitart. De mi lesz a következménye? Megrekedsz. Nem tudsz tovább fejlődni, mert egy olyan gondolkodásmódba kerültél, amelyben úgy hiszed, hogy a fejlődés magában hordozza a tévedés kockázatát és – mivel rettegsz a tévedéstől – nem mered felülvizsgálni a hitrendszeredet és a világképedet. Holott mi a fejlődés alapja? Az, hogy belásd: illúzióban hittél. De hogyan láthatsz meg egy illúziót? Csakis a krisztusi valóság fénye által, amely leleplezi azt. Ha azonban félsz elismerni, vagy akár csak fontolóra venni, hogy nem a lehető legmagasabb látásmóddal rendelkezel, képtelen leszel kapcsolódni a krisztusi elméhez. A kételyt keltő elme célja az, hogy amint beleragadsz a dualitásba, a végtelenségig a csapdájában tartson. Ezt úgy éri el, hogy azt vetíti rád: társteremtői erőfeszítéseid nem csupán kísérletek, hanem mitikus jelentőséggel bírnak, mivel Isten létrehozott egy megváltoztathatatlan kozmikus mércét. Azt sugallja: ha megfelelsz neki, a mennybe mész és örök boldogság vár; ha pedig elbuksz, a pokolba kerülsz és örökké szenvedni fogsz.

Ezért most azt sugallják neked, hogy nem tévedhetsz; és ahhoz, hogy elkerüld a tévedést, ragaszkodnod kell ahhoz, amit a bukott lények abszolút igazságként határoztak meg. Nem gondolhatod újra. Meg sem fordulhat a fejedben a gondolat: „Vajon amit a bukott lények állítanak nekem, az csupán illúzió?” Mert mit is jelentene ez? Ha azt mondod: „Ebben a vallásban nőttem fel, amely azt hirdeti, bűnösnek teremtettek. Ha elismerném, hogy ez tévedés volt, mi következne belőle? Nos, az, hogy hibáztam, amiért hittem ebben az illúzióban. Emiatt pedig szembekerülnék Istennel, ami arra késztetné Őt, hogy elítéljen engem. Inkább ragaszkodom a hithez, hogy amit mondanak nekem, az a színtiszta igazság.”

Az ártatlanság elvesztése

Látjátok a mechanizmust? Amikor még ártatlan vagy, és nem voltál kitéve a bukott tudatnak vagy a kételyt keltő elmének, akkor szabadon kísérletezel; boldogan teszed ezt, és csupán a valóság-szimulátorból érkező visszajelzéseket értékeled. Amikor azt látod, hogy egy adott tapasztalásból nem kérsz többet, egyszerűen megváltoztatod a tetteidet és a kivetítéseidet, mert tudod, hogy csak így kaphatsz valami mást cserébe. Hiányzik a „helyes” és „helytelen” merev ítélete: „Csak kísérletezem. Ez most nem tetszett, valami mást akarok.” Amint azonban belépsz a dualitásba és kiszolgáltatod magad a kételyt keltő gondolkodásmódnak, azt hiszed, hogy kísérleteid kimenetelét ezen mérce alapján kell megítélned. Helyes vagy helytelen? Jó vagy rossz? Jó vagy gonosz? Ha pedig olyasmit tettél, ami gonosznak minősül, úgy érzed, abszolút mértékben hibáztál és Isten örök pokolbeli szenvedésre kárhoztat. Ilyen teherrel hogyan is értékelhetnéd semlegesen a kísérleteid következményeit? Hogyan láthatnád őket egyáltalán kísérletnek? Ez így már a „mindent vagy semmit” játéka; ez már a menny vagy a pokol kérdése.

Kísérletezés a különváltsággal

De itt következik egy még finomabb összefüggés. Mert bár az Édenkert története csupán allegória és illusztráció, amelyet nem szabad szó szerint értelmezni, hordoz magában némi valóságot. Abban az értelemben, ahogyan azt már kifejtettük: kezdetben, új társteremtőként egy olyan környezetben létezel, ahol még ártatlanul kísérletezel. Nem vagy kitéve a bukott tudatnak vagy magának a dualitásnak. Ahogy azonban érettebbé válsz, és ahogy éntudatodat a pontszerű, lokalizált létezésből egy tágabb önismeret felé kiterjeszted, szükségszerűvé válik, hogy megtapasztald, mi mindent kezdhetsz a szabad akarattal és az elméddel; ehhez pedig elkerülhetetlen, hogy kísérletezz a dualitástudattal is.

Miért? Ahogy már többször kifejtettük: mert a szabad akarat gyakorlására két lehetőséged van. Tekinthetsz magadra egységben létező lényként vagy különálló lényként. Szükségszerű kísérletezned a különváltsággal, hogy valóban megismerd azt, hiszen a felemelkedéshez fel kell hagynod a szabad akarattal való kísérletezéssel a különállóság szintjén; ezt pedig kizárólag tudatosan teheted meg. Ismerned és értened kell a különváltság és a dualitás lényegét ahhoz, hogy képessé válj elengedni azt, és szabad akaratodat immár csak összekapcsolódott lényként gyakorold. Ez a döntő különbség a felemelkedett mester és a még nem felemelkedett lény között. A felemelkedett mester önként és szabadon mond le arról a vágyról, hogy a szabad akarattal különálló lényként kísérletezzen, vagy önmagára különálló lényként tekintsen. Emiatt a felemelkedett mester a felemelkedése pillanatától kezdve már nem zuhanhat alá. Éppen ezért nem zuhanhat alá egy lény sem a mennyből – amennyiben a menny alatt a felemelkedett birodalmat értitek. Ez az a kulcsfontosságú láncszem, amely eddig minden, a bukott angyalokról vagy lényekről szóló tanításból hiányzott: annak magyarázata, hogyan zuhanhat alá egy angyal a mennyből – miközben valójában egy nem felemelkedett szférában tartózkodó lényről volt szó.

A valóság meghatározása annak felfedezése helyett

Kísérletezned kell a dualitástudattal. Mit teszel a dualitásban? Saját elmédben határozod meg, mi a jó és a gonosz, mi a helyes és a helytelen, ahelyett, hogy a krisztusi elmét tekintenéd vonatkoztatási pontnak. Amikor egységtudatú lényként tekintesz magadra, nem te definiálod, mi valós és mi valótlan, hanem felfedezed a valóság örökké önmagát meghaladó rétegeit. A különvált elmében, a dualitásban viszont – mivel különálló lényként látod magad – te magad szabod meg, mi a valóság és az illúzió, mi a jó és a rossz, vagy mit akarsz és mit utasítasz el.

Mondhatjuk, hogy léteznek bukott lények, akik átadták magukat a kételyt keltő elmének, és megpróbálnak megtéveszteni titeket. Ez igaz, de vajon valóban miattuk léptetek be a dualitásba, és miattuk ragadtatok benne?

Nos, ez történt veled is, ha a Föld eredeti lakóinak egyike vagy, vagy ha olyan avatárként érkeztél egy természetes bolygóról, aki már a bukott lények jelenléte alatt lépett be a földi szférába. Ebben az esetben valóban ki voltál téve a befolyásuknak. De kanyarodjunk vissza egy pillanatra ahhoz, amit már kifejtettünk: az első három szférában egyetlen lény sem bukott el. Ami ott történt, az csupán annyi volt, hogy a lényeknek – a felemelkedésük érdekében – szintén kísérletezniük kellett a dualitástudattal. A negyedik szférában azonban azok, akik alázuhantak, nem voltak kitéve más, korábban már elbukott lények hatásának. Miért nem buktak el tehát az első három szféra lényei, és miért buktak el azok, akik a negyedikben voltak? Amit itt hangsúlyozni szeretnék: rendkívül kényelmes azt mondani, hogy „ó, én csak azért buktam el, mert a bukott lények becsaptak”. Ez azonban nem a teljes történet; és ha elhiszed, hogy kizárólag a bukott lények csalása miatt léptél be a dualitásba, akkor hogyan fogod felszabadítani magad itt a Földön, ahol lépten-nyomon bukott lényekbe botlasz? Hogyan tudott volna bárki is felemelkedni közülünk a Földről? Hiszen a bukott lények mindannyiunkat megpróbáltak félrevezetni.

A magyarázat kulcsa annak felismerése, hogy a kételyt keltő elme, a bukott tudat és a dualitástudat nem külső forrásból eredő tényezők: a saját elméd elemei. Bár érhetnek kívülről ilyen hatások, mégis a saját elmédben kell dűlőre jutnod velük, hiszen kísérletezned kell azzal a tudatállapottal, amely azt súgja: „Én magam határozhatom meg, mi valós és mi valótlan, ahelyett, hogy egyszerűen felfedezném azt. Ahelyett, hogy folytatnám a Teremtő alkotása működésének felfedezését, beléphetek abba az állapotba, ahol kísérletezhetek annak önkényes meghatározásával, hogy szerintem hogyan kellene működnie a világnak.”

Rossz dolog alázuhanni?

Egyszerűen a fejlődési folyamat része. Azok, akik az első három szférában léteztek, ugyanezt az utat járták be. Ők is kísérleteztek a dualitással – részben azért, mert azok a szférák még kevésbé voltak sűrűek, részben pedig azért, mert nagyobb hangsúlyt fektettek a krisztusi elmével való egységre. Ők nem buktak el; nem léptek be úgy a dualitásba, hogy benne is ragadjanak. A negyedik szférában azonban néhány lény a dualitás csapdájába esett, így amikor az a szféra felemelkedett, ők alábuktak a következőbe.

A lényeg az, hogy mindannyiunknak, akik öntudattal rendelkező lényként kezdtük utunkat, kísérleteznünk kell az egységtudattal rendelkező elmével és a különvált elmével egyaránt. Itt érkezünk el a következő kérdéshez: vajon helytelen, ha olyan mélyre merülsz a különváltságban, hogy végül benne ragadsz? Rossz dolog? A negyedik szférában lezuhant lények esetében vajon hiba volt, hogy alábuktak? Valamit rosszul tettek?

Ők csupán azzal kísérleteztek, hogy mi mindenre képesek a szabad akarattal és az elmével, a fogalmi gondolkodással. Egyszerűen csak kísérleteztek. Nem volt hiba belépni a dualitásba és nem volt hiba elbukni a negyedik, az ötödik vagy a hatodik szférában. A krisztusi elme ugyanis nem ismeri a helyes és helytelen, a jó és a gonosz fogalmait; ezek kizárólag a dualitás szintjén létezhetnek. Miért nem volt hiba belépni a dualitásba? Mert a belépés döntések sorozatán keresztül történik, és soha nem hozhatsz olyan döntést, amely véglegesen megfosztana a képességedtől egy újabb döntés meghozatalára. Bármelyik pillanatban – függetlenül attól, mióta vesztegelsz a dualitásban – felébredhetsz és dönthetsz úgy, hogy elindulsz a kifelé vezető úton, egyesével feloldva vagy semlegesítve a különvált én-részeket.

Ebben önmagában semmi kivetnivaló sincs, ám a bukott lények úgy érveltek, hogy ez helytelen. Nem voltak hajlandóak elismerni, hogy valójában ők maguk hozták meg a döntéseiket, helyette azt vetítették ki, hogy Isten és a felemelkedett mesterek kényszerítették őket a bukásra. Amíg nem képesek belátni, hogy jelenlegi állapotuk saját döntéseik következménye, és csak újabb döntések révén szabadulhatnak ki belőle, addig ragaszkodniuk kell ahhoz az álláspontjukhoz, hogy ők nem tévedtek. Éppen ezért a Földön mindenkit bele akarnak rángatni saját hitük igazolásába, rákényszerítve az embereket az általuk meghatározott ideológiákra vagy vallásokra. Annak érdekében, hogy rábírják az emberiséget világképük elfogadására és megakadályozzák a kérdésfeltevést vagy a kilépést, a kételyt keltő elmét használják a bizonytalanság kivetítésére.

Hinni az illúzióban NEM bűn

Tegyük fel, hogy keresztény vallásban nevelkedtél és elhitted, hogy bűnös vagy. Most rátalálsz a felemelkedett mesterek tanításaira, amelyeket ebben a közvetítésben adunk közre, és rájössz, hogy az előbbi elképzelés teljes tévedés volt. Csupán egy hazugság, amiben nevelkedtél – te azonban őszintén hittél benne. Vajon ez azt jelenti, hogy hibáztál, amiért hittél benne? Értitek, mire akarok kilyukadni? Amikor csapdában vagy – és ti már kijöttetek belőle, de sok katolikus vagy más keresztény még mindig benne ragadt ebben a meggyőződésben –, akkor azt hiszed, bűnös vagy. Miért nem gondolják ezt újra? Miért mondják azt ezekre a tanításokra, hogy „ez az ördögtől való”? Mert rettegnek elismerni, hogy tévedhettek. Bennetek megvan a nyitottság annak felismerésére, hogy talán néhány téves hittel neveltek fel titeket. De vajon valóban elismeritek-e, hogy nem voltatok „rosszak” vagy „bűnösek” csak azért, mert korábban magatokévá tettétek ezeket a hiteket?

Vajon valóban befogadtátok-e már azt az évek óta közvetített tanítást, miszerint lényetek legbelső magva a Tudatos Én, és hogy rá semmilyen földi esemény nincs hatással? Ez az Én – múltban, jelenben és jövőben egyaránt – tiszta és semleges éberség marad mindaddig, amíg újra egyesül az ÉN VAGYOK Jelenléttel. Természete a vízhez hasonlatos: csapkodhatod a felszínét kalapáccsal, s bár a víz magasra fröccsenhet, utána azonnal megnyugszik és tükre újra simává válik. Ez a Tudatos Én. Megremeghet ugyan, amikor a földi lét viharai érik, ám amint ráhangolódsz valódi önmagadra, ráébredsz, hogy lényeged teljesen érintetlen maradt. Mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy a Tudatos Én soha nem tévedhet. Függetlenül attól, mit tettél vagy mulasztottál el a Földön: nem vagy hibás. Valójában semmi nem volt „rossz”, amit tettél; csupán egy kísérlet volt, amely egy adott módon végződött. Te csupán identitásod, valamint mentális és érzelmi tested tartalmát vetítetted ki az Anya(g) fényére. Ez maga a kísérlet lényege.

Ha nem tetszik az, ami a kozmikus tükörből visszatér hozzád, a változtatásnak egyetlen módja van: meg kell változtatnod azt, amit kivetítesz. Ahhoz azonban, hogy átalakítsd a kivetítésedet, bátorságra van szükséged, hogy szembenézz önmagaddal és beismerd: „Egy illúziókon alapuló észlelési szűrőn keresztül vetítettem ki a világomat.” Ekkor készen állsz arra, hogy a krisztusi elme felé nyúlj, legyőzd az illúziót, hagyd meghalni a régi ént, és szabaddá válva visszatérj semleges Tudatos Énedhez. De hogyan érheted ezt el? Először is, a külső elmédben meg kell engedned a lehetőséget, hogy talán egy illúzióban hittél. Ezután szembe kell szállnod a fondorlatos, kételyt keltő hazugsággal, amely azt suttogja, hogy ez a tévedés téged „rosszá” tesz. Mert mit tesz valójában ez a kételyt ébresztő logika? Azt hiteti el veled, hogy a krisztusi elme az a mérce, amely a jót és a rosszat elválasztja, és ha kéred a Krisztust, hogy leplezze le az illúzióidat, ő csupán a bűnösségedet fogja látni. Emiatt inkább rejtőzködsz a Krisztusi elme elől, hogy elkerüld a vélt ítéletet. Látod már, mi a célja a fondorlatos elmének? El akar zárni az egyetlen dologtól, amely kivezethetne a dualitás fogságából: a krisztusi elmétől.

A kétség kivetülései az elmédben

Hányszor hangsúlyoztuk már, hogy a krisztusi elmében nem létezik semmiféle külső mérce? Vajon valóban a magadévá tetted ezt a felismerést? Elismerted-e már őszintén: ha kétség ébred benned, ha hitetlenkedsz, vagy ha érveket sorakoztatsz fel e tanítás ellen, az mind a különálló énjeid hangja? Nem a krisztusi elméből fakad. Aki egyszer is átélte a krisztusi elmét, az megtapasztalta annak valódi természetét: ott nincs helye az ítélkezésnek. Kizárólag feltétel nélküli szeretet és elfogadás létezik benne. Ha még nem volt részed ebben az élményben, az annak a jele, hogy a kételyt szító, fondorlatos elme szabad utat talált a tudatodhoz.

Vajon miért maradt el eddig ez a tapasztalás? Mert nem merted teljesen megnyitni magad az élmény előtt; mert még mindig fogva tart a kételyszító logika által elültetett bizonytalanság. Ez a kételyt keltő hang az, amely vitába száll a szavaimmal, hibákat keres bennük és ezerféle észérvvel próbálja bizonygatni, miért nem igaz mindez. Ha érzed magadban ezt a belső viaskodást, ezt a mentális kivetülést, tudd, hogy ez a fondorlatos elme műve. Talán olyan bukott lényeké, akik személyes projektjüknek tekintik, hogy téged visszatartsanak a krisztusi egység megélésétől. Ám ne feledd: csak azért lehetnek hatással rád, mert léteznek benned olyan tudatalatti ének, amelyek még hisznek ezekben az illúziókban.

A különállás elengedése és az egység elfogadása

Érted már, miért beszélünk a 22-es csapdájáról? Jelenlegi tudatállapotodból az egyetlen kivezető út, ha a krisztusi elme felé fordulsz, ám a fondorlatos elme rafinált logikájával mindent elkövet, hogy ettől eltántorítson. Kétségbeesetten próbálja elhitetni veled, hogy létezik más mód is az üdvözülésre vagy a mennyek országába való belépésre. De nincs más út. Az egységbe kizárólag az Egy elme, az osztatlan és oszthatatlan tudatosság vezet vissza. Hogyan is térhetnél vissza másként a teljességbe? Egyszerűen el kell engedned a különállás képzetét. Az egység az eredeti, a mélyebb, az egyetlen valódi valóság; a különállás csupán illúzió. Nem kell semmit véghezvinned a különálló elmében vagy azon keresztül ahhoz, hogy újra az egység része légy. Csak el kell engedned a szétválasztottságot és el kell fogadnod az egységet. Ám a kételyszító gondolkodásmód és annak logikája minden elképzelhető eszközt – és ezekből kifogyhatatlan az eszköztára – bevet, hogy megakadályozzon ezen egyszerű tény felismerésében.

Nem a krisztusi elme az, ami távol tart Isten országától. A dualisztikus, a fondorlatos, a különálló elme az, ami gátol abban, hogy elfogadd: méltó vagy a mennyországra. Méltónak teremtettél. Nem bűnösnek születtél, hanem társteremtőnek, Isten lényének kiterjesztéseként. Hogyan is lehetne Isten önkifejeződése méltatlan arra, hogy saját országában létezzen? De értsd meg: neked kell választanod Isten országát, és ahhoz, hogy a felemelkedés tudatos döntését meghozd, meg kellett tapasztalnod, mit jelent Isten országán kívül lenni. Lásd be végre, hogy ez csupán egy kísérlet volt a részedről, amely már igen hosszú ideje tart. Ha már elég volt belőle, tudd: nem kell tenned semmit azért, hogy „megfelelj”. Hagyj fel a különálló elme erőlködésével és egyszerűen fogadd el, hogy lényednél fogva méltó vagy. Látod, mennyi spirituális és vallásos ember esett csapdába? Úgy érzik, szenvednek és el vannak választva a Forrástól. Ám ez a különállás csak a dualitás szemüvegén keresztül létezik; a valóságban nincs elválasztottság, csak az illúzió szintjén. Ők mégis a dualitás logikájával próbálják megtervezni az egységbe vezető utat. De nem lehet megoldani egy olyan problémát a dualitás eszközeivel, amelyet maga a dualitás hozott létre. Nem juthatsz a mennybe olyan lajtorján, amelyet a kettősség tudata ácsolt. Lehetetlen; soha senkinek nem sikerült és soha nem is fog.

Az elengedés ereje

Ez volt tehát az átfogó kép a kételyt szító erők természetéről. Természetesen a fondorlatos tudatosságnak számos egyéb aspektusa is létezik, amelyek különféle hiedelmek csapdájában tarthatnak, megakadályozva a végső elfogadást. Mondhatnád: „Nos, ha oly sok életet töltöttem a dualitásban, annyi éven át küzdöttem a Földön, traumáknak kitéve, és létrehoztam ezeket a tudatalatti éneket, vajon elfogadhatom-e most azonnal, hogy Isten országában vagyok?” Nem, ezt még nem teheted meg, mert ezeket az éneket fel kell oldanod. Éppen ezért szükséges megértened a kételyszító logika és gondolkodásmód egyéb árnyalatait is, amelyekről a következő tanításokban részletesebben szólunk majd. Elsőként azonban ezt az átfogó szemléletet kívántam átadni, mert ez helyez minden mást a megfelelő megvilágításba.

A tudatalatti énekről szóló tanításunk varázsa abban rejlik, hogy nincs szükség semmilyen, az ego által meghatározott cselekedetre annak legyőzéséhez. Csupán észre kell venned az illúziót és el kell engedned mindazt, amit ez a hamis én kötelező feladatként írt elő neked. Amint ezt megérted, az tiszta varázslat. A fondorlatos erőknek nincs védelmük ez ellen; képtelenek becsapni téged, mihelyt felfogod az elengedés és a megadás erejét. Természetesen mindent elkövetnek majd, hogy megakadályozzák, hogy eljuss erre a pontra – a mi következő feladatunk pedig éppen ezen ármánykodások leleplezése lesz. Mindet nem tudjuk feltárni, hiszen a hazugságok áradata, amellyel előálltak, szinte végtelen. Egyik hazugság szüli a másikat s ágazik szét újabb és újabb csalárdságokba. Olyan ez, mint a kemény felületre érkező vízcsepp, amely számtalan apró cseppre fröccsen szét; a hazugságok folyamatosan sokszorozzák önmagukat. Ám amint alapvetően megérted a dualitás és a fondorlatos tudatosság működésének dinamikáját, elkezdheted felfejteni, miként hatottak ezek a hazugságok személy szerint rád. Hiszen ez az út mindenkinél egyedi.

Várjuk a lehetőséget, hogy további tanításokat adhassunk át erről. Egyelőre köszönöm megtisztelő figyelmeteket és türelmeteket, amellyel végighallgattátok ezt a hosszú diskurzust. Ahogy a jövőben tanulmányozzátok és magatokévá teszitek az itt elhangzottakat, látni fogjátok, miként segít ez közelebb kerülni ahhoz a pillanathoz, amikor egyszerűen el tudjátok fogadni: eredendően méltók vagytok arra, hogy Atyátok Országában éljetek.

Forrás: https://ascendedmasterlight.com/the-serpentine-mindset-what-if-you-are-wrong

Fordította: LSN

(Az írást csak forrásmegjelöléssel lehet megosztani, változtatás nélkül!)