A drámák alapvető csapdája
Jézus felemelkedett mester Kim Michaels-en keresztül
Vizsgáljuk meg a dráma lényegét. A személyes dráma azt a látszatot kelti, mintha az üdvösséged attól függne, hogy elérsz-e valamit a saját szférádban – valami olyat, ami nem valósítható meg más emberek közreműködése nélkül. A világdráma azt a látszatot tartja fenn, hogy a világ megváltása csak akkor mehet végbe, ha elérünk valamilyen konkrét világi célt, például azt, hogy a kereszténység váljon a Föld egyetlen vallásává.
A központi illúzió elhiteti veled, hogy a dráma maga a valóság. Úgy érzed, az üdvösség feltétele a dráma céljainak fizikai megvalósítása. De mivel maga a cél is illuzórikus, sosem érheted el: egy lehetetlen küldetésben őrlődsz. Ezt a hajszát a végtelenségig folytathatod, pedig csak egyetlen út vezet ki belőle: a felismerés, hogy a dráma nem valódi.
Miért könnyebb megszabadulni egy személyes drámától, mint egy világdrámától? A személyes dráma egy közted és valamilyen tekintélyszemély vagy a környezetedben élők közötti küzdelem. Ilyenkor a saját igazad és mások tévedése mellett érvelsz, de nem kérdőjelezed meg Isten igazságát, sem az univerzum tervének helyénvalóságát. Mivel a személyes dráma egyértelműen az egyéni éned körül forog, legalább esélyed van arra, hogy végül belásd: külső helyzetedet csak önmagad megváltoztatásával formálhatod át.
A világdráma esetében nem csupán a saját magadért való felelősségvállalást hárítod, hanem a felelősséget egy sokkal hatalmasabb erőre vetíted ki – legyen az Isten, az univerzum vagy az emberiség egésze. Ezzel elhitetheted magaddal, hogy az ügy, amelyért a drámád szerint harcolsz, olyan horderejű, amit te magad képtelen lennél megoldani, vagy ami nem is rendezhető egyetlen emberöltő alatt. Ez még kikezdhetetlenebb ürügyet szolgáltat arra, hogy a belső munka helyett továbbra is kifelé hárítsd a felelősséget: olyan erőkre vagy körülményekre, amelyeket egy földi ember egymaga képtelen befolyásolni.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a személyes dráma az »én, engem, enyém« bűvkörében mozog, olyan keretek között tartva a folyamatot, ahol a fókusz végig rajtad marad. Amint elkezdesz átlátni a drámán, viszonylag könnyen felismerheted: valóban képes vagy felülemelkedni rajta azáltal, hogy megváltoztatod önmagad. A világdráma viszont olyan távolra vetíti ki a felelősséget, hogy az életfolyamok számára jóval nehezebb belátni: még ebben a helyzetben is náluk van a kulcs a dráma feloldásához. Könnyebb felismerni, hogy a személyes dráma az elme szüleménye, de sokkal nehezebb rálátni arra, hogy a világdrámák esetében is pontosan ugyanez a helyzet.
Mi tesz egy életfolyamot fogékonnyá a nagyívű drámákra? A saját személyes drámái, ugyanis a világdrámák összefonódnak a személyes drámákkal, és még megdönthetetlenebb ürügyet szolgáltatnak arra, hogy ne vedd észre a gerendát a saját szemedben. Ha elhiszed, hogy valóban zajlik egy armageddoni csata Isten és az ördög között, és meggyőződésed, hogy mások az ördög oldalán állnak, akkor könnyen elhitetheted magaddal: semmi okod a saját szemedben lévő gerendával foglalkozni – hiszen te magától értetődően a jó oldalon állsz. Így nincs más dolgod, mint küzdeni a gonosz ellen, amíg a csata véget nem ér – történjen ez akár holnap, akár ezer év múlva –, ám mindkét esetben elodázod a pillanatot, hogy végre tükörbe nézz.
A dráma lényege abban áll, hogy azt gondolod: életcéljaid beteljesítése (még az üdvösséged is) mások döntésein múlik. A dráma azt a látszatot kelti, mintha nem te lennél felelős a saját sorsodért. Eszerint a környezetedben lévők a felelősek, neked pedig meg kell próbálnod rájuk erőltetni az akaratodat. A világdrámák ehhez még hozzáteszik, hogy Isten terve beteljesülésének biztosítása érdekében – azért, hogy az emberek megmeneküljenek és a végső csata eldőljön – be kell avatkoznod az emberek szabad akaratába. Így ahelyett, hogy csupán önmagadat váltanád meg, hirtelen az egész univerzumot kell megmentened.
Ezen illúzió végső hatása az, hogy a figyelmet a mások szemében lévő szálkákra irányítja. Ez arra készteti a dráma szereplőit, hogy a helyzet által kínált „tökéletes” ürüggyel élve elkerüljék a szembesülést a saját szemükben lévő gerendával. Miért probléma ez? Íme egy másik abszolút kijelentés: amíg nem veszed észre a saját szemedben lévő gerendát, nem fejlődsz! Ez valóban ilyen egyszerű, és nincs hozzá kerülőút.
A drámák pontosan ezt teszik nehezen felismerhetővé az emberek számára. Ahogy az előző tanításban említettem, amint belépsz egy drámába, többé nem látod drámának. Azt hiszed, hogy a dráma által kínált életfelfogás – az a bizonyos mentális skatulya – maga a valóság; hogy az élet valóban így működik. Ekkor már „tökéletes” ürügyed van arra, hogy fontolóra se vedd: a dráma nem valódi, és nincs több valósága annál, mint amennyit te – és mások – tulajdonítotok neki. Elutasítod a felismerést, hogy bármikor kisétálhatnál belőle.
Gondolj bele, mit mondanál egy színészről, akinek meggyőződésévé vált, hogy ő valójában tényleg Hamlet és nem hajlandó levenni a jelmezét: ragaszkodik a szerephez a színházon kívül is azt állítva, hogy ő Dánia hercege. Valószínűleg azt gondolnád, hogy az illető elveszítette kapcsolatát a valósággal. Márpedig a saját személyes drámádnak pontosan ugyanez a hatása – elszakít a valóságtól. De mi ennek a pontos következménye?
Miért tesznek a drámák taníthatatlanná?
Hadd szögezzek le először egy abszolút és megkerülhetetlen tényt: a Szabad Akarat Törvénye a forma világának alapvető törvénye. Csak úgy válhatsz maradandó – azaz felemelkedett – lénnyé, ha szabad akaratodból az egység mellett döntesz: az egység mellett a forrásoddal, minden élettel és a mindenséggel. Ahhoz, hogy ezt a döntést meghozhasd, meg kell szabadítanod az elmédet az elkülönültség, a dualitás és az antikrisztusi tudatosság minden befolyásától. Minden dráma ebből a tudatosságból fakad, amiből következik, hogy mindaddig nem emelkedhetsz fel, amíg végleg fel nem adsz minden egyes drámát.
A dráma egy zárt mentális keretrendszert alkot. Minden dráma illúzión alapszik, egy olyan világképen, amely elszakadt a valóságtól. Ez nem jelenti azt, hogy ez a kép mindenestől hamis volna. Tartalmazhat számos önmagában igaz elképzelést, ám azok tálalása és a kontextusa miatt az egész világnézet alkalmatlanná válik arra, hogy elvezessen a felemelkedéshez.
A gond ott kezdődik, hogy amint belépsz a dráma által kijelölt mentális skatulyába, többé nem látod, hogy az a világkép illúzió. Ehelyett onnan belülről nézve úgy véled, hogy az a világnézet maga a valóság; hogy a világ valóban olyan, amilyennek a dráma skatulyájából látszik. Olyan ez, mint a gyakran említett példám: ha sárga szemüveget hordasz, azt fogod hinni, hogy az ég valójában zöld.
Mi a logikus következtetés? Amikor egy bizonyos dráma mentális skatulyájába zárod magad, egy illúzióban hiszel. Mivel meggyőződésed, hogy ez az illúzió maga a valóság, egy olyan „22-es csapdájába” kerülsz, amelyből rendkívül nehéz szabadulni.
Gondold át ezt a helyzetet egy szellemi tanító nézőpontjából! A tanító tudja, hogy a világnézeted illúzión alapszik. Tisztában van vele, hogy a felemelkedésedhez az egyetlen út az, ha segít átlátnod ezen az illúzión. Mi a segítségnyújtás legtermészetesebb módja? Egy kettős megközelítés: megpróbál eléd tárni egy tiszta világképet, miközben rámutat jelenlegi felfogásod hibáira.
Most azonban vizsgáld meg, hogyan éled meg a tanító kísérleteit a dobozon belülről nézve! Azt hiszed, hogy a te látásmódod a valóság, így amit ez az önjelölt szellemi tanító mond, az számodra csakis valótlanság lehet. Meggyőződéseddé válik, hogy hamis tanítóval van dolgod, tehát bármi, amit állít, csupán a megtévesztésedet szolgálja és hazugságokat akar elhitetni veled a már meglévő „igazságod” helyett.
Az itt működésbe lépő finom mechanizmus a következő: ha a Tudatos Éned teljes mértékben azonosul a drámával, az elméd zárva marad minden előtt, amit egy szellemi tanító mondhatna neked. Semmi sem hatolhat át a mentális skatulyád emelte védműveken. Mindent elutasítasz, ami túlmutat jelenlegi világnézeteden vagy ellentmond annak. Ahhoz azonban, hogy a tanító segíthessen kiszabadulni korlátozott világképedből, szükségszerűen olyan ismereteket kell átadnia, amelyek kívül esnek a jelenlegi kereteiden.
Hogyan lehetséges, hogy egyeseknek mégis sikerül hallgatniuk a szellemi tanítókra? Úgy, hogy miután már kellő ideig játszották a drámáikat, a tudatos énjükben felébredt a kétely a dráma által kínált világnézettel szemben. A Tudatos Én elkezdett leválni a drámáról, így képessé vált megnyílni egy külső perspektíva – a szellemi tanító által képviselt valóság – felé.
MEGJEGYZÉS: Ennek az üzenetnek a folytatása a „Freedom from Ego Dramas (Megszabadulni az egó drámáitól)” című könyvben olvasható.
Forrás: https://ascendedmasterlight.com/e7/
Szerző: Kim Michaels
Fordította: LSN
(Az írást csak forrásmegjelöléssel lehet megosztani, változtatás nélkül!)